Galántay Ervin: Az utolsó kadét (Budapest, 1944-1945)

Budapest ​ostromáról írt beszámolóm a történelem viharában is épségben maradt, korabeli „hadinaplómon" alapszik. Egy keményfedelű kis könyvecskébe, puha ceruzával írtam élményeimet és ebbe rajzolgattam a megfigyelt helyzetek ábráit. 1944. október 14-én lettem tizennégy éves a kőszegi „Hunyadi Mátyás" m. kir. (honvéd) Reáliskolai Nevelőintézetben. Négy hónappal később befejeződött magyarhoni katonai pályafutásom. 1944. november 17-től szolgáltam önkéntesként a Vannay-zászlóalj hírvivő futáraként és 1945. február 4-ig harcoltam a szovjet agresszorok ellen, a főváros védelmében. Gyakran várakoztam küldetésre a törzsirodán, ilyenkor szorgalmasan feljegyeztem minden telefonjelentést. Ha viszont gyorsan peregtek az események, nem jutott időm a naplóírásra. Ha megsebesültem vagy beteg lettem, üresen maradtak a lapok, és később visszatekintve foglaltam össze az átélt borzalmakat. Az élmények olyan élesen rajzolódtak emlékezetembe, hogy még ma, több mint hatvan évvel később is fel tudom idézni a közelharc zaját, a kötözőhelyek bűzét, a húsbavágó repeszt, lövedéket, a robbanás és a légnyomás sokkját. Érdekes kérdés, mennyire módosul az emlékezet a később szerzett információk hatására. A naplóhoz hűen írom le az eseményeket, szépítés nélkül, ahogy én láttam. Nem említek olyan tényt, amiről akkor nem tudtam. A párbeszédeket emlékezetből idézem, és ha nem is teljesen pontosak, mégis megadják a beszélgetések hangnemét. Mindössze a sok trágár jelzőt hagytam el, melyek minden nemzet katonai nyelvét ízesítik. A naplónak megvan a saját története. Kezdetben egy kis füzetbe irkáltam. A keményfedelű könyvecskét 1944. november elején adta nekem apám. A naplót 1945. január végén nagyszüleim óbudai lakásán felejtettem. Nagyanyám megtalálta, rosszallta a benne lévő pajzán rajzokat és a naplót fiókos szekrényébe zárta. Itt találta meg édesanyám, szülei halála után. Én már 1948 végén, tizennyolcadik születésnapomon elhagytam a Rákosi-négyes hódoltságába süppedő köztársaságot és csak 1965-ben sikerült ismét Budapestre jönnöm, látogatóba. Ekkor adta át anyám a megmentett naplót, s ezzel felkeltette érdeklődésemet a zászlóalj története iránt…